Kedves Olvasónk!
Megtiszteltetésnek vesszük, ha látogatod honlapunkat. Egyben reméljük, ezzel is hozzá járulunk ahhoz, hogy akik még csak ismerkednek az Isten kimondhatatlan szeretetével azoknak segítségére tudunk lenni. Várjuk ezzel kapcsolatban kérdéseiteket, beszéljük meg! És várjuk azoknak a történetét, akik megtapasztalták Isten gondviselő kegyelmét, szeretetét. Minden bizonnyal nem egyszerű összevezetni a bevezetőmet azzal, amit szeretnék veletek megosztani.
Mint egy 53 évvel ezelőtt egy kis amatőr irodalmi körbe jártam, ahol verseket, irodalmi összeállításokat adtunk elő. Egy ilyen összeállítás egyik verse – melyet történetesen én mondtam – nagyon komolyan megérintett. Olyannyira, hogy mindmáig tudom. A költője megérdemli, hogy megemlítsem: Supervielle Jules francia költő /1884-1960/
Ma a megpróbáltatások idejét éjük a korona vírus, a világjárvány kapcsán. Mindenkit próbára tesz: az orvosokat, ápolókat, a szociális gondozókat, országunk vezetőit, a gazdaság szereplőit, és legfőképp azokat, akik ennek közvetlen elszenvedői, és minket is, akik aggódunk mindezek felett, és még sorolhatnám a listát tovább. Ennek kapcsán eszembe jutott egy könyv, amit nem rég olvastam, címe: Fel a fejjel! Szerzője Joyce Meyer (nálunk a keresztyén könyvesházban kikölcsönözhető). Ilyen alcímekre van bontva pld.: A felemelkedés reménye, Engedd el a régi énedet, Mindig van remény, Mit mond Isten, mikor azt hiszed, nem vagy rá képes…. No de jól elkalandoztam a verstől… Meg győződésem, hogy most Isten keze ránk nehezedett. Önpusztító életünket, a túlzott maga biztonságukat lám egy picinyke (mikroszkópikus) vírus is a földre tudja dönteni. Erről szól ez a vers is. A pontos születését nem ismerem, de 1960 előtt született, és mennyire aktuális ma!
Supervielle: Korunk
Törékeny lett a mi világunk,
akár csak egy üvegkehely,
hegyet, várost inogni látunk,
dacolni a tenger se mer.
Épp oly sebezhető a szikla.
mint rózsatőn a rózsa szál.
és az oly mozgékony homok ma
lábunk alatt reszketve vár.
Eltűnhet bármely pillanatban
minden, akár egy tünemény,
s maga a föld is oly szokatlan,
hogy nem csábul el a remény.
Férfiak s nők örege, ifja,
térjünk hát felhőinkbe vissza,
ha már menedéket nem ad
a szilárd és kemény anyag.
Reménység: De még vár az Úr, hogy megkegyelmezhessen, még hallgat, hogy irgalmazhasson. Mert bár ítélő Isten az Úr, boldogok mindazok, akik benne reménykednek. Ézs. 30.18.